Seggfejkém összetéveszti a kultúrát a hatalommal.
Meg akarja oldani izomból. Ráküldeni a valóságteremtő buldózert valamire, ami attól jó, hogy szétkúrja a háromdét.
Pár napja fesztiválozni voltam Kishegyesen. Ezentúl bármikor könnyedén visszagondolom magam oda. Egy olyan helyről, ahol az emberek öt napon át szövegeket lélegeznek be, összefonódó múltakat tapogatnak, elemeikre bomló és újraszervesülő szubkultúrákat bogarásznak, el nem tudom mondani, mennyire jelentéktelennek látszik a nómenklatúra emberkéje, aki harci elefántokkal rontana rá a virtuális Újlipótvárosra, és lézerkarddal csapkodja Esterházy Péter hologramját. (Azért pont Esterházy, mert azt gondolja, nekünk ő amolyan akupresszúrás pont, megbökik, és már vonyítunk. Pedig neki fájnak még mindig a diákkorában "faszomsemérti" hangulatban töltött álmatlan éjszakák.) De nehéz úgy teret foglalni, hogy a szervilizmussal kolonizált (kanalizált?) agy még csak nem is érzékeli a dimenzióhatárokat.
A hatalmat, azt talán be lehet lakni, mint a frissen nyitott sarki csapszéket. Ki lehet könyökölni a pultot, filctollal ráfirkantani a nevünket a vécétartályra vagy a piszoár feletti csempére. És lehet így bánni egyetemekkel, Akadémiával, támogatási rendszerrel. A kultúra viszont, amire a kis macskajancsi elvileg fenekedik, ezzel a módszerrel bevehetetlen, lévén természete szerint afféle internalizált fesztivál. Nem mindig vidám. Néha túltöltünk ezt-azt, pedig másnap is van nap. Néha összedől a színpad. Beázik az erősítő. Elszáll a hangosítás. De ez, kedves Békés Márton, hadd legyen a mi bajunk. Neked ugyanis ide nincs jegyed. És ettől az emberkedéstől még a kutya sem fog beengedni.
A képen a kishegyesi Dombos feszt szupersztárja, a road, aki minden koncerten lejátszotta a színpadról a fellépőket. Mozgásban van, mint rendesen.
Szerintem szexi.