Seggfejkém összetéveszti a kultúrát a hatalommal.
Meg akarja oldani izomból. Ráküldeni a valóságteremtő buldózert valamire, ami attól jó, hogy szétkúrja a háromdét.
Pár napja fesztiválozni voltam Kishegyesen. Ezentúl bármikor könnyedén visszagondolom magam oda. Egy olyan helyről, ahol az emberek öt napon át szövegeket lélegeznek be, összefonódó múltakat tapogatnak, elemeikre bomló és újraszervesülő szubkultúrákat bogarásznak, el nem tudom mondani, mennyire jelentéktelennek látszik a nómenklatúra emberkéje, aki harci elefántokkal rontana rá a virtuális Újlipótvárosra, és lézerkarddal csapkodja Esterházy Péter hologramját. (Azért pont Esterházy, mert azt gondolja, nekünk ő amolyan akupresszúrás pont, megbökik, és már vonyítunk. Pedig neki fájnak még mindig a diákkorában "faszomsemérti" hangulatban töltött álmatlan éjszakák.) De nehéz úgy teret foglalni, hogy a szervilizmussal kolonizált (kanalizált?) agy még csak nem is érzékeli a dimenzióhatárokat.
A hatalmat, azt talán be lehet lakni, mint a frissen nyitott sarki csapszéket. Ki lehet könyökölni a pultot, filctollal ráfirkantani a nevünket a vécétartályra vagy a piszoár feletti csempére. És lehet így bánni egyetemekkel, Akadémiával, támogatási rendszerrel. A kultúra viszont, amire a kis macskajancsi elvileg fenekedik, ezzel a módszerrel bevehetetlen, lévén természete szerint afféle internalizált fesztivál. Nem mindig vidám. Néha túltöltünk ezt-azt, pedig másnap is van nap. Néha összedől a színpad. Beázik az erősítő. Elszáll a hangosítás. De ez, kedves Békés Márton, hadd legyen a mi bajunk. Neked ugyanis ide nincs jegyed. És ettől az emberkedéstől még a kutya sem fog beengedni.
A képen a kishegyesi Dombos feszt szupersztárja, a road, aki minden koncerten lejátszotta a színpadról a fellépőket. Mozgásban van, mint rendesen.
Szerintem szexi.

Istállószag van, ez az igazság.

Úgy értem, konkrétan. A rendezők – a dagonya elleni óvintézkedésként – szalmával szórták fel a nagyszínpad előtti placcot. Pár perc lófrálás után elnehezedik a cipőnk a ráragadt sárral kevert törektől, az esőáztatta szalma szagosan párolog a dühödt napfényben. (Párszáz méterre innen fenyőillatot lehelnek a hegyek.) Ráerősít a rusztikus hangulatra, hogy a tapasztalt tusványosozók gumicsizmában nyomják.

Azt gondoltam volna, Orbán jóval a beszéde előtt érkezik. Talán beül kicsit brancsolni a híveivel valamelyik sörsátorba (PETŐFI KÁVÉHÁZ – becézi magát a legnagyobb lacikonyha), leküld egy pálinkát, akklimatizálódik. Nos, az akklimatizálódás nyilván máshol történt, a konvoj pontosan érkezik, előttünk gördül be a fürdővároska üdülőrészébe. Persze, az ő parkolásuk valahogy problémamentesebb, mire mi a büdös és zsúfolt küzdőtérre érünk, a miniszterelnök már a színpadon ül, és láthatóan otthon érzi magát. Kótyagos áhitat veszi körül. Nincs sajtóbelépőnk, a nézőtér korlátja mögül fényképezünk, amiért szolidan abuzálnak minket az eltökéltebb hívek, de alapvetően hagynak dolgozni. Csak a tarkónkba éget lyukat a civilruhások szeme.

Orbán beszéde olyan barna, hogy ha még ennél is barnább lenne, már éreznénk a kéményekből áradó sajátos füstszagot. Kicentizett szárnyasoltár épül az idegengyűlölet, a homofóbia és a kultúrharc hármasságából. Víziójában korszakká avanzsál a rendszer, az ifjú, szobortestű kereszténydemokrácia táncparkettet ácsol a liberális kultúra romjain. Dekadens libsik, akik legszívesebben lecserélnék a kontinens lakosságát. Európa valaha jó gondolat volt, de feladta keresztény gyökereit, és a nyitott társadalomtól, a pc-től és a család komponenseit önkényesen variáló buzik dajdajozásától berohadt, mint az ázott szalmatörek. („Mindenkinek joga van egy apához és egy anyához.”) Némi románozás után a helyieknek szánt, falvédőre való kulcsmondat arról, hogy Székelyföld még akkor is Székelyföld lesz, amikor már egész Európa áttért az iszlámra. Egy kevés fiúöltöző-szagú militarizmus. Pállott liberális hanyatlás és polkorrekt cenzúra az egyik oldalon, izmos és virgonc keresztény konzervativizmus a másikon. Az erő szabadsága. Van másféle is?

A kormánypárti sajtó már persze előre beköpködte ezekkel az üzenetekkel a magyarországi közéleti diskurzust. Mint a légy. Itt, a szent magyar hegyek lábánál csak kikeltek a peték, a legyecskék felröppentek és kirajzottak. Hazaszállnak Csonkamgyarországra, és egy éven át ők fognak tematizálni gyakorlatilag mindent, ami a magyar közönség ingerküszöbét egyáltalán eléri.

A külpolitika sem marad ki. Mint megtudjuk, Brüsszel primitív Oroszország-politikát folytat. Oroszország akkor érzi magát biztonságban (bizony, az erősek is rettegnek), ha ütközőzónák veszik körül. Az egyik, hurrá, nem mi vagyunk, hanem a dögbűzös Nyugathoz reménytelenül törleszkedő Ukrajna. Vessünk is rá keresztet, hiszen a legvalószínűbb, hogy az aggódó Oroszország a biztonság kedvéért nemsokára hamm, bekapja. (Arról szó sem esik, hogy ez esetben pont hova tolódik a neurotikus birodalom ütközőzónája.)

Az ováció csúcspontján egy őszinte arcú, statisztakülsejű bácsi kiáltja bele a most már határozottan szarszagú univerzumba: „Éljen sokáig a miniszterelnök úr!”

Elkacsázunk a periféria felé. A közvetítőkocsik szigete körül bódék, a fesztiválozó közönség hűti és tömi magát. Távolabb sátortábor rengeteg fiatallal, akik önfeledten bulizzák körbe a helyszínt, az ő fülükben a szónok szava értelmezhetetlen motyogás. Nem értik. És nem is akarják érteni.

Nem jött korábban, és nem időz tovább a szükségesnél. Röviddel a beszéd után már felfelé tart a bekötőúton a magyarországi vezérkart szállító első konvoj. Orbán tíz perccel később távozik, egy városi terepjáró első ülésén, a letekert ablakon kikönyökölve. A mostohalányom rácsodálkozik, milyen kövér és milyen ráncos. Feltehetően jóval kövérebb és ráncosabb, mint amilyennek gondolja magát. Ezzel viszont kétségtelenül vagyunk így egy páran.

Ahogy sétálunk, felfelé a bekötőút macskakövein, lépésről lépésre több a levegő.

Itt, a benarancsult térkép felett borongva, el kell ismernem: számomra megkönnyebbülés, hogy az előző bejegyzésben idézett monológ így nem hangozhatott el. Mert elhangzott volna, ha másképp fordul a helyzet, efelől nincs kétségem. Felháborodás, gyász, aggodalom, csalódás – de szerintem nagyobb lett volna a baj, ha a kormányváltásban reménykedő tábor úgy veszít, hogy közben azt hiszi, nyert.

Most nem hiszi.

Haragszanak rám a tegnapi reménykedők, és talán megvan rá az okuk. „Várj még az okoskodással, piszkosul nem motiváló, ha az embernek belenyomják az orrát a tévedésébe. A kiskutya tanul így, nem én. Regenerálódnunk kell” – így barátnőm, aki szavazott, ráadásul szavazatszámlálóként töltötte azt a végtelenbe nyúló tavaszi napot.

Jól van hát, regenerálódjon, aki rászorul, töltsön gyógysöröket és gyógyborokat, vagy ellenkezőleg, megfelelő időt a detoxban. De közben ne restelljünk rápillantani, mibe betegedett bele a fél ország.

Ami most annyira fáj, az a tehetetlenség. Az úgynevezett „kormányváltó hangulat” – a Facebookon, a Terézvárosban, Újlipóciában, hol is még? – néhány hétig perspektívát hazudott. A problémamentes, biztonságos, erőszakmentes és törvénytisztelő állampolgári tettek eredményességének ígéretét.

No igen. Egy posztmodern diktatúrában, ahol a szétrabolt közpénznél jóval értékesebb információs struktúra egy az egyben a lakosság lebutításán régóta sikerrel munkálkodó, minden látszat ellenére technokrata hatalom kezében van. (Annak idején, amikor ez véglegesedni látszott, alig párszázan pampogtunk ellene, lagymatagon és reményvesztetten.)

De hogyan hazudhatott ilyet, könyörgöm, hogyan???

Hát úgy, hogy a kormánykritikus réteg meggyőzte magát – megérdemli. Hiszen erőfeszítést tett, áldozatot hozott, megetette az éhes isteneket. Átlépte az árnyékát, rugalmasan kezdett gondolkodni, racionálisan, céltudatosan. Kilépett az ideológiai komfortzónájából, és ezzel megmozdított valamit. Hősiesen szóbaállt a szomszéddal (vagy szóbaállt volna, ha a szomszéd is úgy akarja), kalkulálni kezdett és okította a még makacskodókat. Horribile dictu még az orrát is befogta. Azt gondolta, ezek mind valóságos tettek. És nem hitte, nem tudta elképzelni, hogy ezért nem jár neki jutalom.

Pedig nem járt. Ez egy belső valóság volt, a külvilág pedig közben a saját törvényei szerint ketyegett.

Félreértés ne essék, van az úgy, hogy az ember lepaktál az ördöggel a keresztúton. Ilyenkor általában jól tudja, mit nyer, mit veszít. De hogy progresszíven gondolkodó emberek épp ezt a véres szignót tartsák erkölcsi győzelemnek, az azért elég sajátos.

Most, hogy utána vagyunk, már azt is tudni lehet: az ellenzéki pártok közül is azok járták meg kevésbé, amelyek nem adták át magukat száz százalékig az értékek helyett is érdekek mentén való politizálásnak, amelyben pedig – profik lévén – az állampolgárnál jóval nagyobb rutinjuk van, és megőriztek valamit saját arculatukból. Valami nyomát vagy látszatát a következetességnek.

Ez a fellazulás persze nem puszta politikai szükségszerűség volt (sőt, szerintem éppen az nem volt). Egy alapvetően félreértett igényre felelt: a fojtó atmoszféra, az elszigeteltség, a szellemi berozsdásodás, a zsigerivé vált pesszimizmus volt az, amitől a „taktikusok” valójában szabadulni akartak. És most, a fiaskó után ez fog ezerrel visszatérni.

Csak hát az ország problémái nem ott kezdődtek, hogy Béla, az Együttre szavazó angoltanár korábban nem állt szóba Marikával, a közértessel, akiről tudni lehetett, hogy jobbikos. Ugyanis szóba álltak, és nem csak akkor, amikor együtt röhögtek Sanyin, az Orbán Viktort dicsőítő postáson. Béla és Marika eddig is kommunikáltak és kooperáltak (egymással és Sanyival is), mint egyazon helyi közösség tagjai. Azonban Bélának Marikával, mint jobbikossal nem volt dolga. És ez így volt jól.

Nem ez volt a mi bajunk.

A politikai élet a társadalommal kapcsolatos nézeteink és identitásunk megélésére és kommunikálására ad lehetőséget. Ha úgy tetszik, a különbözőségek terepe, nem az összeolvadásé. Az, hogy a liberalizmus és a szociáldemokrácia itt és most közelíteni látszik a szélsőjobbhoz, válságtünet, és nincs benne semmi pozitív.

A kockázatvállalás, az áldozathozatal és a komfortzónából való kilépés még nem is tűnik rossz útnak, ha sikerre akarunk vinni egy vállalkozást, az viszont nem előny, ha közben szorosan becsukjuk a szemünket. És az sem a legjobb, ha az áldozat azt érinti, ami a legkevésbé fáj. Bocsika: az elveinket. Azokhoz speciel ragaszkodni kéne. Segítségünkre lehetnek, ha valós terheket vennénk a vállunkra. Ha igazi harcba kezdünk.

Ha tényleg elkezdődik itt valami, ami képes átírni a narancssárga képletet, azt először magunkon fogjuk észrevenni. Tudniillik, az lesz a normális, hogy kockáztatunk, mert ki akarunk mászni a szarból.

Nyugalmat. Biztonságot. Pénzt. Egzisztenciát.

Valószínűleg nem is lesz más választásunk, úgyhogy minél hamarabb elkezdjük, annál jobb.

Ám a „taktikusok” jó része most ilyeneket mondogat: „emigrálok a magánéletbe és a munkába”, „megkeresem az útlevelemet”, „négy évig ne beszéljetek velem politikáról!” A többiek választási csalásról kerregnek – ami lehet, hogy volt, de Orbánékat akkor is el kell zavarni, ha a szavazás makulátlanul szabályos volt, és a lakosság fele tényleg őket akarja, talán nem kell magyaráznom, miért. Már a választás előtt el kellett volna, most még inkább el kell – maga a választás történetesen tök alkalmatlan volt erre. Ez most már talán világos.

Megmondom én, szerintem miben kéne átkozottul pragmatikusnak lennünk. Ki kell deríteni, hogyan lehetne a vidéken élő, reggeltől estig gürcölő, fáradt, szegény és mindezért manipulálható emberek tömegeit normális és hiteles tájékoztatáshoz juttatni, és ezt keresztül kell verni valahogy, mert ez a választás ezen bukott el, nem pedig azon, hogy az Összefogás, csókolom a kezét, nem volt teljeskörű.

De stoppolni a keresztútnál, az egész egyszerűen nem célravezető.

"Igen! Igeeen! Megcsináltuk! Csodát tettünk! A NER-nek vége! Ez a velejéig rothadt rendszer eltűnik a süllyesztőben! Szabadon lélegezhetünk! Nyert az ellenzék! Igen, a Jobbik. De mi is támogattuk! Nem azért, mert szeretjük. De okosan. Belátásból. Győzött a reális helyzetértékelés. Hogy most a Jobbik a Fidesszel folytat koalíciós tárgyalásokat? Miért ne folytatna? Ez a Fidesz már nem az a Fidesz. Ez egy legyőzött, megalázott Fidesz. Nem lesz nagy az arcuk. Meg aztán, még mindig olyan sokan támogatják őket. Egyszerű, megtévesztett emberek. Megbékélést akarunk! Te nem? Tűzbe és vérbe akarod borítani az országot? Ellenségeskedni akarsz valakivel, csak mert a Fideszre szavazott? Csak mert Fidesz-tag volt? Csak mert a Fidesz-kormány minisztere volt? Zavargásokat akarsz? Káoszt? A kiegyezés ennek az országnak csak jót hozott. (Deák Ferenc! A Haza Bölcse!) Hogy Vona Gábor sorkatonaságról beszél? Miért, azt Kádár alatt nem lehetett túlélni? Van, akinek az kell, hogy ember legyen belőle. Hogy a tizennyolc éves kölyköket kiképzés után kidobják a határra, migránsra vadászni? Hát, illegálisan ne is jöjjön senki. Meg kell védenünk magunkat. Betiltják a független sajtót? Miért, talán van olyan? Te talán szívesen hallgatod az ellendrukkereket? Azokat, akik még az ellenzéket is szidták április 8.-án? Akik talán nem is akartak kormányváltást? Akik talán nem is szavaztak? Akik még most, az új, szabad, demokratikus kor küszöbén is huhognak? Hát, azok meg is érdemlik! Kötelező hittan? Na és, majd nem figyel a gyerek. Amúgy sem figyel a büdös kölyök. Fegyelem kéne neki. Hogy felelős állampolgár legyen belőle. Most kell beleverni a fejébe, miért kell elmennie szavazni olyankor, amikor szabad. A jövőnk a tét! Nem érted? Szegregált oktatás a romáknak? Bentlakásos iskola? Miért, talán nem kell kinevelni a cigány értelmiséget? Hát másképp hogy lehet? Műveltség kell! Virágzó kultúra! Konszenzus a nemzeti hagyományról! Még tíz tonna Benedek Elek minden óvodába! Te nem ezt akarod? Békétlenséget akarsz, nem felvirágzást? (Deák Ferenc!) Hogy felépül Paks 2.? Hát még szép, nemzetközi szerződés van róla. Meg aztán, talán fával fűtsünk? Vágjuk ki az erdőket, a parkokat? Hát, pár parkot azért még ki kell vágni, nincs mese. Hogy kulturális intézmények épülhessenek! Fejlődés! Európa! Mert vége a NER-nek! Most már minden más lesz! Új kor, új élet! Mert mi megcsináltuk! Nem volt hiába."