Istállószag van, ez az igazság.

Úgy értem, konkrétan. A rendezők – a dagonya elleni óvintézkedésként – szalmával szórták fel a nagyszínpad előtti placcot. Pár perc lófrálás után elnehezedik a cipőnk a ráragadt sárral kevert törektől, az esőáztatta szalma szagosan párolog a dühödt napfényben. (Párszáz méterre innen fenyőillatot lehelnek a hegyek.) Ráerősít a rusztikus hangulatra, hogy a tapasztalt tusványosozók gumicsizmában nyomják.

Azt gondoltam volna, Orbán jóval a beszéde előtt érkezik. Talán beül kicsit brancsolni a híveivel valamelyik sörsátorba (PETŐFI KÁVÉHÁZ – becézi magát a legnagyobb lacikonyha), leküld egy pálinkát, akklimatizálódik. Nos, az akklimatizálódás nyilván máshol történt, a konvoj pontosan érkezik, előttünk gördül be a fürdővároska üdülőrészébe. Persze, az ő parkolásuk valahogy problémamentesebb, mire mi a büdös és zsúfolt küzdőtérre érünk, a miniszterelnök már a színpadon ül, és láthatóan otthon érzi magát. Kótyagos áhitat veszi körül. Nincs sajtóbelépőnk, a nézőtér korlátja mögül fényképezünk, amiért szolidan abuzálnak minket az eltökéltebb hívek, de alapvetően hagynak dolgozni. Csak a tarkónkba éget lyukat a civilruhások szeme.

Orbán beszéde olyan barna, hogy ha még ennél is barnább lenne, már éreznénk a kéményekből áradó sajátos füstszagot. Kicentizett szárnyasoltár épül az idegengyűlölet, a homofóbia és a kultúrharc hármasságából. Víziójában korszakká avanzsál a rendszer, az ifjú, szobortestű kereszténydemokrácia táncparkettet ácsol a liberális kultúra romjain. Dekadens libsik, akik legszívesebben lecserélnék a kontinens lakosságát. Európa valaha jó gondolat volt, de feladta keresztény gyökereit, és a nyitott társadalomtól, a pc-től és a család komponenseit önkényesen variáló buzik dajdajozásától berohadt, mint az ázott szalmatörek. („Mindenkinek joga van egy apához és egy anyához.”) Némi románozás után a helyieknek szánt, falvédőre való kulcsmondat arról, hogy Székelyföld még akkor is Székelyföld lesz, amikor már egész Európa áttért az iszlámra. Egy kevés fiúöltöző-szagú militarizmus. Pállott liberális hanyatlás és polkorrekt cenzúra az egyik oldalon, izmos és virgonc keresztény konzervativizmus a másikon. Az erő szabadsága. Van másféle is?

A kormánypárti sajtó már persze előre beköpködte ezekkel az üzenetekkel a magyarországi közéleti diskurzust. Mint a légy. Itt, a szent magyar hegyek lábánál csak kikeltek a peték, a legyecskék felröppentek és kirajzottak. Hazaszállnak Csonkamgyarországra, és egy éven át ők fognak tematizálni gyakorlatilag mindent, ami a magyar közönség ingerküszöbét egyáltalán eléri.

A külpolitika sem marad ki. Mint megtudjuk, Brüsszel primitív Oroszország-politikát folytat. Oroszország akkor érzi magát biztonságban (bizony, az erősek is rettegnek), ha ütközőzónák veszik körül. Az egyik, hurrá, nem mi vagyunk, hanem a dögbűzös Nyugathoz reménytelenül törleszkedő Ukrajna. Vessünk is rá keresztet, hiszen a legvalószínűbb, hogy az aggódó Oroszország a biztonság kedvéért nemsokára hamm, bekapja. (Arról szó sem esik, hogy ez esetben pont hova tolódik a neurotikus birodalom ütközőzónája.)

Az ováció csúcspontján egy őszinte arcú, statisztakülsejű bácsi kiáltja bele a most már határozottan szarszagú univerzumba: „Éljen sokáig a miniszterelnök úr!”

Elkacsázunk a periféria felé. A közvetítőkocsik szigete körül bódék, a fesztiválozó közönség hűti és tömi magát. Távolabb sátortábor rengeteg fiatallal, akik önfeledten bulizzák körbe a helyszínt, az ő fülükben a szónok szava értelmezhetetlen motyogás. Nem értik. És nem is akarják érteni.

Nem jött korábban, és nem időz tovább a szükségesnél. Röviddel a beszéd után már felfelé tart a bekötőúton a magyarországi vezérkart szállító első konvoj. Orbán tíz perccel később távozik, egy városi terepjáró első ülésén, a letekert ablakon kikönyökölve. A mostohalányom rácsodálkozik, milyen kövér és milyen ráncos. Feltehetően jóval kövérebb és ráncosabb, mint amilyennek gondolja magát. Ezzel viszont kétségtelenül vagyunk így egy páran.

Ahogy sétálunk, felfelé a bekötőút macskakövein, lépésről lépésre több a levegő.