Itt, a benarancsult térkép felett borongva, el kell ismernem: számomra megkönnyebbülés, hogy az előző bejegyzésben idézett monológ így nem hangozhatott el. Mert elhangzott volna, ha másképp fordul a helyzet, efelől nincs kétségem. Felháborodás, gyász, aggodalom, csalódás – de szerintem nagyobb lett volna a baj, ha a kormányváltásban reménykedő tábor úgy veszít, hogy közben azt hiszi, nyert.

Most nem hiszi.

Haragszanak rám a tegnapi reménykedők, és talán megvan rá az okuk. „Várj még az okoskodással, piszkosul nem motiváló, ha az embernek belenyomják az orrát a tévedésébe. A kiskutya tanul így, nem én. Regenerálódnunk kell” – így barátnőm, aki szavazott, ráadásul szavazatszámlálóként töltötte azt a végtelenbe nyúló tavaszi napot.

Jól van hát, regenerálódjon, aki rászorul, töltsön gyógysöröket és gyógyborokat, vagy ellenkezőleg, megfelelő időt a detoxban. De közben ne restelljünk rápillantani, mibe betegedett bele a fél ország.

Ami most annyira fáj, az a tehetetlenség. Az úgynevezett „kormányváltó hangulat” – a Facebookon, a Terézvárosban, Újlipóciában, hol is még? – néhány hétig perspektívát hazudott. A problémamentes, biztonságos, erőszakmentes és törvénytisztelő állampolgári tettek eredményességének ígéretét.

No igen. Egy posztmodern diktatúrában, ahol a szétrabolt közpénznél jóval értékesebb információs struktúra egy az egyben a lakosság lebutításán régóta sikerrel munkálkodó, minden látszat ellenére technokrata hatalom kezében van. (Annak idején, amikor ez véglegesedni látszott, alig párszázan pampogtunk ellene, lagymatagon és reményvesztetten.)

De hogyan hazudhatott ilyet, könyörgöm, hogyan???

Hát úgy, hogy a kormánykritikus réteg meggyőzte magát – megérdemli. Hiszen erőfeszítést tett, áldozatot hozott, megetette az éhes isteneket. Átlépte az árnyékát, rugalmasan kezdett gondolkodni, racionálisan, céltudatosan. Kilépett az ideológiai komfortzónájából, és ezzel megmozdított valamit. Hősiesen szóbaállt a szomszéddal (vagy szóbaállt volna, ha a szomszéd is úgy akarja), kalkulálni kezdett és okította a még makacskodókat. Horribile dictu még az orrát is befogta. Azt gondolta, ezek mind valóságos tettek. És nem hitte, nem tudta elképzelni, hogy ezért nem jár neki jutalom.

Pedig nem járt. Ez egy belső valóság volt, a külvilág pedig közben a saját törvényei szerint ketyegett.

Félreértés ne essék, van az úgy, hogy az ember lepaktál az ördöggel a keresztúton. Ilyenkor általában jól tudja, mit nyer, mit veszít. De hogy progresszíven gondolkodó emberek épp ezt a véres szignót tartsák erkölcsi győzelemnek, az azért elég sajátos.

Most, hogy utána vagyunk, már azt is tudni lehet: az ellenzéki pártok közül is azok járták meg kevésbé, amelyek nem adták át magukat száz százalékig az értékek helyett is érdekek mentén való politizálásnak, amelyben pedig – profik lévén – az állampolgárnál jóval nagyobb rutinjuk van, és megőriztek valamit saját arculatukból. Valami nyomát vagy látszatát a következetességnek.

Ez a fellazulás persze nem puszta politikai szükségszerűség volt (sőt, szerintem éppen az nem volt). Egy alapvetően félreértett igényre felelt: a fojtó atmoszféra, az elszigeteltség, a szellemi berozsdásodás, a zsigerivé vált pesszimizmus volt az, amitől a „taktikusok” valójában szabadulni akartak. És most, a fiaskó után ez fog ezerrel visszatérni.

Csak hát az ország problémái nem ott kezdődtek, hogy Béla, az Együttre szavazó angoltanár korábban nem állt szóba Marikával, a közértessel, akiről tudni lehetett, hogy jobbikos. Ugyanis szóba álltak, és nem csak akkor, amikor együtt röhögtek Sanyin, az Orbán Viktort dicsőítő postáson. Béla és Marika eddig is kommunikáltak és kooperáltak (egymással és Sanyival is), mint egyazon helyi közösség tagjai. Azonban Bélának Marikával, mint jobbikossal nem volt dolga. És ez így volt jól.

Nem ez volt a mi bajunk.

A politikai élet a társadalommal kapcsolatos nézeteink és identitásunk megélésére és kommunikálására ad lehetőséget. Ha úgy tetszik, a különbözőségek terepe, nem az összeolvadásé. Az, hogy a liberalizmus és a szociáldemokrácia itt és most közelíteni látszik a szélsőjobbhoz, válságtünet, és nincs benne semmi pozitív.

A kockázatvállalás, az áldozathozatal és a komfortzónából való kilépés még nem is tűnik rossz útnak, ha sikerre akarunk vinni egy vállalkozást, az viszont nem előny, ha közben szorosan becsukjuk a szemünket. És az sem a legjobb, ha az áldozat azt érinti, ami a legkevésbé fáj. Bocsika: az elveinket. Azokhoz speciel ragaszkodni kéne. Segítségünkre lehetnek, ha valós terheket vennénk a vállunkra. Ha igazi harcba kezdünk.

Ha tényleg elkezdődik itt valami, ami képes átírni a narancssárga képletet, azt először magunkon fogjuk észrevenni. Tudniillik, az lesz a normális, hogy kockáztatunk, mert ki akarunk mászni a szarból.

Nyugalmat. Biztonságot. Pénzt. Egzisztenciát.

Valószínűleg nem is lesz más választásunk, úgyhogy minél hamarabb elkezdjük, annál jobb.

Ám a „taktikusok” jó része most ilyeneket mondogat: „emigrálok a magánéletbe és a munkába”, „megkeresem az útlevelemet”, „négy évig ne beszéljetek velem politikáról!” A többiek választási csalásról kerregnek – ami lehet, hogy volt, de Orbánékat akkor is el kell zavarni, ha a szavazás makulátlanul szabályos volt, és a lakosság fele tényleg őket akarja, talán nem kell magyaráznom, miért. Már a választás előtt el kellett volna, most még inkább el kell – maga a választás történetesen tök alkalmatlan volt erre. Ez most már talán világos.

Megmondom én, szerintem miben kéne átkozottul pragmatikusnak lennünk. Ki kell deríteni, hogyan lehetne a vidéken élő, reggeltől estig gürcölő, fáradt, szegény és mindezért manipulálható emberek tömegeit normális és hiteles tájékoztatáshoz juttatni, és ezt keresztül kell verni valahogy, mert ez a választás ezen bukott el, nem pedig azon, hogy az Összefogás, csókolom a kezét, nem volt teljeskörű.

De stoppolni a keresztútnál, az egész egyszerűen nem célravezető.